A kereskedelemben dolgozom már egy ideje és egyik nap véletlenül rossz információt mondtam egy érdeklődő vásárlónak. Ő kérdezett valamit, én pedig meggondolatlanul magabiztosan válaszoltam neki. Viszont hülyeséget mondtam sajnos, és szerencsétlenségemre éppen ott volt a főnöknőm, aki ezt végig hallotta. Egyébként ha tudni akarjátok semmi különös nem volt az egészben, a vásárló csak egy fizetőeszköz használatáról érdeklődött.

Nyilván nagyon rossz dolog, ha egy ember hamis információt ad át másoknak, de őszintén mondom, senkit sem akartam megvezetni, én is csak simán rosszul tudtam azt az adott dolgot.

Utána persze rögtön számon is kértek, én pedig magyarázhattam a bizonyítványom.

Hibázni azonban ezen a helyen nem ...

Most pedig szeretnék mesélni nektek egy meghatározó szeletéről az életemnek.

Nagyon nem könnyű téma ez még nekem se. Bedobog a szívem, amikor elkezdek pötyögni a klaviatúrán. Hirtelen elkezd fájni a fejem és kedvetlenség tör rám. Elfog a kétség. Talán mégse kéne ezeket a dolgokat leírnom. Túlságosan mély. Túlságosan intim. Lehet, inkább meg kéne tartanom magamnak.

 Fontos, hogy mindig mindenről beszéljünk? Fontos, hogy mindig mindent kimondjunk? Őszintén mondom, nem tudom a választ. A bölcsebbek ilyenkor azt mondják, hogy a gyógyulás első fázisa megfogalmazni és kimondani a dolgokat. Hát, nem tudom… Mert rohadtul fáj! De mindegy is. Akkor hát beszéljünk a depresszióról!

Rögtön az elején leszögezném, hogy nincs ...

Életem első húsz évét faluban töltöttem.

Egy régi, közel ötven éves vályogházban nőttem fel.

Volt hatalmas udvarunk, még hatalmasabb kert, a kertünk végén egy földút, az mögött pedig egy csodálatos erdő.

Emlékszem, amikor kislány voltam rengeteget játszottunk az unokatestvéreimmel ott.

Volt ott minden, fogócska, bújócska, kutyasétáltatás, jó kis beszélgetések, tél idején szánkózás, futkorászás a fák között, szóval tényleg minden.

Aztán húsz évesen elköltöztem a fővárosba.

És most pár évvel utána úgy érzem, sok minden elromlott.

Nagyon erős hiányérzet dolgozik bennem.

Hiányzik az a nyugalom, az a közeg, az a levegő, ami ott van.

Az erdő illatánál kevés dolog van, ami csodálatosabb.

És ...

Napra pontosan hét hónap múlva lesz kereken 13 éve, hogy elköltöztem otthonról.

Abból a családi házból, ahol 20 évet töltöttem el.

Ahol megannyi minden, jó és rossz dolog is történt.

Ahol felnőttem.

Ahol csalódások és csodák váltották egymást.

És ahol nem mellesleg meghalt az édesanyám.

Mindig, ha hazajövök, nosztalgikus érzések fognak el.

A gyerekkori szobám ugyan kicsit átalakult az évek során, de mindig egyfajta menedék maradt a számomra.

Megnyugtató itt lenni, mert ehhez a szobához köthető a felnövéstörténetem, ugyanakkor itt vannak azok a bizonyos démonok, akikre már a címben is utaltam.

Az emlék-szörnyek.

A gyerekkori traumák, sérelmek, fel nem dolgozott fájdalmak, a dilemmák, az elengedések ...

Az írás csoda.

Az írás művészet.

Az írás kultúra.

Az írás mentőöv.

Az írás élet.

Az írás varázslat.

Az írás problémamegoldó varázslat.

Már tizenéves korom óta foglalkozom írással. Ösztönszerűen markolom meg a kék színű tollamat, ha bánat vagy éppen öröm ér. Legjobb barátom és menedékem is egyben. Teljes erőmmel szorítom magamhoz, ha fáj valami. Vágyom az érintésére. Vágyom arra, ahogy a fejemben lévő milliárdnyi gondolatot és érzést az ő segítségével papírra vessem. Szerintem az írás csodákra képes, éppen ezért szeretnélek titeket is buzdítani, hogy írjatok sokat.

Ezért most szóljon itt pár pont az írás problémamegoldó varázsáról:

1.Segít a döntéshozatalban!

Ha kétségeim ...

Az írás már körülbelül 12 éves korom óta érdekel. Azóta írok verset, naplót, novellákat.

Mivel már kiskorom óta egy túlérzékeny, tépelődő, filozofikus, önmarcangoló lélek vagyok, sokat foglalkozom önismerettel és sokat reflektálok önmagamra és a környezettemre.

E kettő: az írás és az önismeret pedig szoros összefüggésben állnak. Nagyon szépen kiegészítik ugyanis egymást.

Bárki, aki önismerettel szeretne foglalkozni, javaslom, először írja le a gondolatait akár napló formájában. Szerintem ugyanis nagyon gondolatébresztő és inspiráló tud lenni.

Arról nem is beszélve, hogy a szépen, kronologikusan vezetett naplók egy idő után kinccsé válnak majd a számunkra. Hiszen a napló a gondolatainkat, az érzéseinket az ...

Hogy mit is jelent számomra érzékenynek lenni egy érzéketlen világban?

Hát tömören megfogalmazva maga a pokol, maga a szenvedés.

A túlérzékeny emberek köztudottan mindent magukra vesznek, sok olyan dolgot is, amit más észre sem vesz egy adott helyzetben.

Legyen szó akár egy kritikáról, egy beszólásról, de még egy csúnya nézésről is.

Mi mindig mindent észreveszünk, sajnos.

Hogy miért sajnos?

Azért, mert ezek a dolgok aztán rendesen megborítják lelki egyensúlyunkat.

Mert ilyenkor két dolog történhet.

Az egyik, hogy konfliktusba keveredünk az igazságérzetünk miatt, a leginkább jellemző pedig az, hogy behunyjuk a szemünket és magunkat következetesen emésztjük fel.

Egyik se jó.

Főleg hogy ez a lelki tusa ...

Por lepi be most az utakat.

Ha lépek egyet, otthagyom a lábnyomom.

Talán észreveszik, hogy talán élek.

De ki tudja.

Manapság olyan vakok az emberek.

Mindent folyton lesnek, néznek, de soha semmit nem látnak meg.

Semmit az égvilágon nem vesznek észre.

Talán a por.

A por tehet minderről.

Elvakítja az emberek látását.

Ahogy lépkedek, számba veszem a dolgok alakulását.

De túl sok nézőpontom van.

Sok lehetséges út van előttem.

De legalábbis kettő az biztos.

Folytatom behunyt szemmel megalázkodva az életemet, vagy beleállok.

Beleállok mindenbe.

Beleállok saját magamba.

Nemcsak gondolkozom, hanem teszek.

Kimondok.

Felvállalom.

Elmondom, hogy nekem mi a jó.

Nem sunyiskodom tovább.

Nem ...

Körülbelül tizenkét éves korom óta írogatok történeteket magamnak, azóta írom le az érzéseimet, gondolataimat, néha írok verset vagy épp próbálkozom forgatókönyvvel, de ezt mind-mind a fiókba teszem.

A legnagyobb gyerekkori álmom volt, hogy a történeteim, a gondolataim egyszer életre keljenek valahol, valamilyen formában.

De évekig csak és kizárólag a fióknak írtam.

Azt mindig is tudtam, hogy én nem vagyok egy briliáns elme, aki valami korszakalkotó, zseniális univerzumot fog létre hozni.

Azt viszont tudtam, hogy vannak jó ötleteim és ebből a valamiből, amit csinálok, még bármi lehet.

A lényeg a lényeg, hogy egy ponton eldöntöttem, hogy elkezdek magamból valamit kiadni.

A blogolás azért is tűnt jó ötletnek, mert ...

Az évek alatt folyamatosan egyre messzebb kerültem tőled. Távolodsz, szinte alig látlak már… Tudom, valahol ez természetes is, de azért mégis fáj, hogy egyre jobban fakulnak meg az emlékeim rólad.

Amikor eldöntöttem, hogy írni fogok a kapcsolatunkról, nem különösebben háborogtak az érzelmeim. Csak szomorúságot és hiányt éreztem. Mondhatni, csak a szokásos.

Kereken 18 éve hagytál itt minket. A férjedet, a fiadat, engem, a rokonaidat, az ismerőseidet. 18 éve annak, hogy elköltöztél egy másik világba. Az én benső gyászom pedig mára már nagykorúvá vált.

12 éves voltam. Egy átlagos hétköznap este volt. Mi apával bent tévéztünk, te pedig még a konyhában maradtál mosogatni.

A problémád az alkohollal azonban már hosszú ...