Életem első húsz évét faluban töltöttem.

Egy régi, közel ötven éves vályogházban nőttem fel.

Volt hatalmas udvarunk, még hatalmasabb kert, a kertünk végén egy földút, az mögött pedig egy csodálatos erdő.

Emlékszem, amikor kislány voltam rengeteget játszottunk az unokatestvéreimmel ott.

Volt ott minden, fogócska, bújócska, kutyasétáltatás, jó kis beszélgetések, tél idején szánkózás, futkorászás a fák között, szóval tényleg minden.

Aztán húsz évesen elköltöztem a fővárosba.

És most pár évvel utána úgy érzem, sok minden elromlott.

Nagyon erős hiányérzet dolgozik bennem.

Hiányzik az a nyugalom, az a közeg, az a levegő, ami ott van.

Az erdő illatánál kevés dolog van, ami csodálatosabb.

És azt vettem észre magamon, hogy ahogy öregszem, egyre jobban hiányzik a nyugalom.

A folyamatos pörgés, ez az eszeveszett tempó, a sok idegen.

Kezd már túl sok lenni nekem.

Nagyon sokat gondolok a kis falumra.

Őszinte leszek, nem mondom, hogy feltétlenül visszaköltöznék, de ennek nem maga a falu az oka, hanem a munkahelyek hiánya.

Már az elköltözésemkor is nagyon sokat mérlegeltem a lehetőségeimet, és azóta meg pláne jobban megtanultam a határaimat.

Tudom, hogy munka szempontjából nem boldogulnék ott.

Erre már húsz évesen is rájöttem.

Úgyhogy az biztos, hogy valami más megoldást kell keressek a hiányérzetemre.

Amit nagyon élveznék, az az lenne, ha a közelbe tudnék letelepedni és megtudnám oldani a munkahely dolgot.

De egyelőre ez még kilátástalannak tűnik, hiszen most még nincs az a fázis, hogy hátra lehet dőlni.

Most még keményen kell hajtani.

Remélem, egyszer újra eljön az a pont, hogy erdő közelében fogok élni.