Novemberben betöltöttem a 34. életévemet. Ez még gombócból is sok, ahogy mondani szokták.

Nekem pedig szokásosan nosztalgikus érzésem támadt, és elgondolkodtam az életemen.

Spoiler: nem lett jó a végeredmény.

Nos, kicsi lányként az ember annyira másképp képzeli el az életét.

Persze, rózsaszínű és habos babos lesz majd minden.

Aztán elkezd felnőni az ember, jönnek az első tragédiák, csalódások és törések.

Aztán a rózsaszín elveszti árnyalatait és fakóvá, aztán meg szürkévé válik.

Egyszóval gyerekként az ember másképp képzel el sok mindent.

Tettem ezt én is így.

És most, amikor betöltöttem a harmincnégyet, belegondolok és nem vagyok elragadtatva az elért dolgoktól.

Megmondom nektek őszintén, annyit azért gondoltam magamról, hogy lesz egy saját lakásom.

Na, hát ezt rohadtul nem sikerült elérni.

Sőt, mi több, lassan végérvényesen konstatálom, hogy semmi esélyem ebben az életben egy saját ingatlanra.

Borzasztóan fáj kimondani, de ez van.

Jobb beletörődnöm.

Persze a reménykedést azért sosem hagyom abba, mert csodák bármikor történhetnek, de azért jó, ha az ember a szilárd talajon áll.

Munkahelyileg, illetve karrier szempontjából sem értem el a kitűzött célt.

Nincsen kiadott könyvem, nem tudok operatőrködni, vágni, nem dolgozom olyan helyen, amit szeretek és ahol megbecsülnek.

A ledolgozott éveimnek nincs semmiféle látszata.

A blogolást is szeretem, imádom, de nincs túl sok visszajelzés.

Gyerekem nincs.

Főiskolai vagy egyetemi végzettségem nincs.

Tulajdonképpen kompetenciám nincs semmiben.

A jogsit nem raktam le.

Nincs lenyűgöző ruhatáram, nincsenek ékszereim vagy drága kütyüjeim.

Nem vagyok sportos és kisimult, sajnos már látszik az arcomon és a ledolgozott évek gyötrelme és fájdalma.

Talán aminek a legjobban örülök, az a pár ember társasága, akik vagy gyerekkoromtól mellettem vannak vagy már felnőttként küldte őket nekem a sors.

Ő értük nagyon mély hálát érzek.

Az egészségem meg olyan, amilyen.

Koromhoz képest nem annyira jó, de lehetne rosszabb is.

Na, mindegy is, ez van, mindig előre kell nézni és menni, küzdeni.

Ez a szám amúgy sem annyira kerek, úgyhogy nem ünnepeltem meg annyira.

Ami azt illeti, több emberrel külön-külön ünnepeltem, de így is szuper volt.

A harmincöt már kicsit neccesebb téma.

Az már sokkal sorsdöntőbb szám.

Akkor majd nagyobb és még konkrétabb számvetéssel készülök.

Ha megérem.

És ha addig lesz még blog.

És ha addig még akarok blogolni.

De ha itt leszek, mindenképpen megírom a gondolataimat.

De ez a harmincnégy most ennyi volt.