Napra pontosan hét hónap múlva lesz kereken 13 éve, hogy elköltöztem otthonról.

Abból a családi házból, ahol 20 évet töltöttem el.

Ahol megannyi minden, jó és rossz dolog is történt.

Ahol felnőttem.

Ahol csalódások és csodák váltották egymást.

És ahol nem mellesleg meghalt az édesanyám.

Mindig, ha hazajövök, nosztalgikus érzések fognak el.

A gyerekkori szobám ugyan kicsit átalakult az évek során, de mindig egyfajta menedék maradt a számomra.

Megnyugtató itt lenni, mert ehhez a szobához köthető a felnövéstörténetem, ugyanakkor itt vannak azok a bizonyos démonok, akikre már a címben is utaltam.

Az emlék-szörnyek.

A gyerekkori traumák, sérelmek, fel nem dolgozott fájdalmak, a dilemmák, az elengedések szörnyei.

Identitáskeresés a négy fal között.

Az élet értelmének a megfejtése.

A helyem a világban.

A miért épp velem történik mindez?- kérdés folyamatos csengése.

A gyász soha meg nem szűnő fájdalma.

Az első önostorozó gondolatok.

Aztán pedig az első szuicid gondolatok.

Magzatpózban való fetrengés és sírás a földön.

A bántalmazás megtapasztalása több fronton is.

Az első írások.

Az első álmodozások.

Az első vágyak.

Az első szerelmek.

Az első csalódások.

Folytonos próbálkozás.

Folytonos keresés.

Vég nélküli kérdések és soha meg nem talált válaszok.

Ezek az igazi démonok.

És persze ma, a fővárosban, a pörgős hétköznapokban sokszor elveszek én is.

Darálom a teendőket egymás után, pörögnek a napok.

A démonok ilyenkor egy kicsit megpihennek.

De ha hazaérek, és bent vagyok a régi házunkban, a régi szobámban, mindig újra előjönnek.

Az évek során nagyon sokat szelídültek már.

Régen még veszélyesek voltak rám, ha hazaértem rögtön megtámadtak és magukkal rántottak, de mára már, mint régi jó ismerőst, üdvözlöm őket.

Már nem annyira félek tőlük, hiszen tudom, hogy belőlem származnak.

A démonjaim is én vagyok.

Hosszú lesz még az út, mire teljesen megbékélünk egymással, de én kitartok, és ami talán a legfontosabb, már nem menekülök, hanem a saját részeimként elfogadom őket.