Ezen a héten véget ért egy számomra nagyon inspiráló és szeretett műsor, az Elviszlek magammal.

Ha esetleg nem ismernétek a műsort, annyit kell tudnotok a szerkezetéről, hogy D. Tóth Kriszta a műsorvezető, aki egy autóban készít interjút egy számára kiemelkedő teljesítményű emberrel, úgy, hogy közben a vendégét elfuvarozza valahová.

A műsor hossza kb. fél órától felfelé egy óráig, maximum másfél óráig bezárólag szokott tartani.

És most ez volt az utolsó évad és a befejező rész.

Ha van kedvetek nézzétek meg, belinkeltem.

Kriszta nyilatkozata szerint elfáradt a műsor készítésébe.

Hát így belegondolva tíz év az tényleg rengeteg idő.

Én egyébként a WMN-t 2015-ben ismertem meg.

Akkor kezdtem el olvasni ...

Iszonyatosan nyomasztanak mostanság az érzéseim és a gondolataim. Változásban van az életem, és jó is az irány, amerre tartok, mégis mélységes fájdalommal tölt el maga a folyamat.

Fel is vázolom, hogy pontosan miről is beszélek. Durván számolva, közel két éve lesz, hogy egy budapesti ovi nagycsoportjában dolgozok, ahol a fő profil az autizmus spektrum zavar, illetve egyéb nevelési és viselkedési zavarok.

A feladatunk nyilvánvalóan a nevelés és a fejlesztés.

 Sok mindenről panaszkodhatnék, mesélhetnék az alulfizetettségről, a magas csoportlétszámról, a mentorok hiányáról és még kismillió mindennapi problémáról, de nem ez a szándékom.

Panaszkodással ugyanis rohadtul nem jutok előre. Se mások hibáztatásával.

Amiről ...

Sokszor éreztem azt mostanában, hogy folyton úton vagyok.

Vonatról le, buszra fel, egyik aluljáró után jön a másik, de közben sietnem kell, mert két perc múlva itt a metró és még át kell szállnom a villamosra is.

Nincs megállás.

Van felénk egy mondás, miszerint úgy szép az élet, ha zajlik.

Hát nálam nagyon zajlik.

Azt mondják, az embernek lételeme, hogy céljai legyenek, amikért folyamatosan menni és küzdeni kell.

Fontos, hogy mindig hajtsunk valamiért.

Azt hiszem, ezzel egyet is értek valamilyen szinten, de mégis csak azt gondolom, hogy időnként mindenkinek szüksége van megállni pár pillanatra, és kicsit megpihenni, kívülről ránézni saját magára és az életére.

Jó lenne kicsit többször megállni és ...

Egy budapesti gyermekotthonban napra pontosan két évet dolgoztam.

Be kell vallanom, hogy amikor oda jelentkeztem, nem teljesen voltam tudatában annak, hogy pontosan mire is vállalkozom.

Emlékszem, a legelső napomon egy vehemens kiskamasz lány épp nagyon durván összeveszett az öccsével, aztán a dührohama közben hozzá akart vágni egy kenőkést, ami végül az én fejem fölött repült el és hálisten senkit sem talált el végül.

Bárki megkérdezte, hogy miért mentem be ezek után a második napon, én magam sem tudtam a rendes választ.

Annyit éreztem, hogy ha már így alakultak a dolgok, megpróbálok jó dolgokat létrehozni, megismerni ezt a világot és tapasztalatot szerezni a gyermekvédelemben.

Na így kezdődött az ottani létem.

...

Nemrégiben a párommal ismételten ellátogattunk a kedvenc hamburgerezőnkbe.

Lévén, hogy neki a napokban volt a születésnapja, úgy döntöttem, meghívom, együnk egy jót.

Viszont most láttuk meg azt a remek kezdeményezést, ami náluk van.

Az EGYÜTT BURGER az aktuális ajánlatuk, ami áprilisban a készlet erejéig kapható és amit(kapaszkodj meg) kék buciban is kérhetsz.

Nagyon fun az egész!

Minden eladott hamburger árából 500 Ft-ot utalnak az Együtt Az Autistákért Alapítványnak.

Ez a kezdeményezés nekem borzasztóan tetszett, ezért nem is volt kérdés, hogy mit rendelünk.

És nem meglepő módon, mindketten a kék bucit választottuk.

Megmondom őszintén, nem ez volt életem legjobb hambija, de nem volt rossz.

Szokásosan magas ...

Mostanában, lelkem zavargó vizében olyan gondolatok úsznak keresztül, hogy 28 évnyi gyötrelmemet szívesen, csak úgy spontán, kibasznám a picsába.

Elég volt ennyi. 

Nem, nem vagyok depressziós.

Csak szomorú és fáradt.

 Úgy érzem, mintha már kicsit túl sokat éltem volna.

 Pedig a 28 év nem is annyira sok.

Mégis most baromira soknak érzem. Lehetek fizikailag annyi, de legbelül inkább 70 vagyok.

Ha tehetném, jó sok dolgot kiszelektálnék.

Eladnám, odaadnám, vagy csak megmutatnám, hogy nézd csak, ez történt, ez fájt, de nekem ez már nem kell. Tessék, csak tessék meg lehet venni!

Eladó, de akár ingyen is elviheted.

 Csak ne legyen már! Csak ne fájjon már annyira…

Fillérekért odaadom a beilleszkedési ...

Egy kissé szomorkás, borongós, esős hétfő délután volt.

Már befejeztem a délelőtti műszakot és a buszmegálló felé sétáltam.

Fáradt voltam és megtört.

Elegem volt a világból.

Elég sok konfliktusom volt aznap, egy nehéz párkapcsolati krízisen mentem át, a szociális kapcsolataim csődben voltak és épp egy nehéz döntésen vacilláltam.

Egyszóval bátran kijelenthetem, hogy életem egyik részével sem voltam elégedett.

De mivel nagyon próbálkoztam/próbálkozom az önfejlesztés szerint élni, rá akartam kényszeríteni magam arra, hogy márpedig akkor is találok valami pozitívat ebben a helyzetben, vagy legalább ebben a napban.

Tényleg sokáig próbálkoztam, de nem találtam semmit.

Már a buszon ültem, amikor annyira ...

Az utóbbi években, amióta önismerettel, önfejlesztéssel foglalkozom, rendszeresen találkozom egy nagyon pozitív kicsengésű, négybetűs szóval.

Egy szó, ami annyira egyszerű, annyira banális és mégsem foglalkozunk vele eleget.

Ez a szó (a cím alapján már biztos kitaláltátok) a hála.

Mert tulajdonéppen mi is a hála?

Az én szemszögemből kicsit egyszerűen megfogalmazva afféle köszönetnyilvánítást jelent.

Megköszönünk és értékelünk egy olyan dolgot, amivel már rendelkezünk.

Nagyon egyszerűnek tűnik és tulajdonképpen az is.

Mégis van benne valami magasztos.

A háláról ugyanis tudni kell, hogy egy nagyon magas rezgésszámú érzelem.

Itt szeretnék egy nagyon fontos dolgot megemlíteni.

A lelki törvények ...

Már kislány korom óta folyamatos szorongás az életem. Izgulok, ha nagyobb társaságba kell menni, izgulok, ha új emberek vagy új helyek jönnek, izgulok vizsgák előtt és egyáltalán mindenféle új helyzet vagy próbatétel előtt.

Gyomorgörcsöm van szinte mindentől.

A szorongásom kiskorom óta egyre csak nőtt.

Borzasztó az egész.

Kértem segítséget, és jártam is terápiára, ami akkor sokat segített is, de aztán egyéb okok miatt abba kellett hagynom.

A szorongások pedig sajnos újra felerősödtek.

Amúgy meg belegondolva egész életemben a hierarchia legalján voltam, és sajnos nagyon sokszor borzasztó emberek voltak felettem, akik visszaéltek a hatalmukkal.

Nem kímélt meg az élet szadista osztályfőnöktől, és mindenféle ...