Most pedig szeretnék mesélni nektek egy meghatározó szeletéről az életemnek.

Nagyon nem könnyű téma ez még nekem se. Bedobog a szívem, amikor elkezdek pötyögni a klaviatúrán. Hirtelen elkezd fájni a fejem és kedvetlenség tör rám. Elfog a kétség. Talán mégse kéne ezeket a dolgokat leírnom. Túlságosan mély. Túlságosan intim. Lehet, inkább meg kéne tartanom magamnak.

 Fontos, hogy mindig mindenről beszéljünk? Fontos, hogy mindig mindent kimondjunk? Őszintén mondom, nem tudom a választ. A bölcsebbek ilyenkor azt mondják, hogy a gyógyulás első fázisa megfogalmazni és kimondani a dolgokat. Hát, nem tudom… Mert rohadtul fáj! De mindegy is. Akkor hát beszéljünk a depresszióról!

Rögtön az elején leszögezném, hogy nincs semmiféle diagnózisom. Voltam már pszichológusnál, de nem kaptam „bélyeget”.

Gyermekkoromra visszatekintve nagyon sokat szenvedtem attól, hogy huzamosabb ideig tartósan voltam rosszkedvű. Sokat asszociáltam a negatív, rossz dolgokra és nagy volt a „szenvedőkém”.

Amióta az eszemet tudom, nagyon alacsony az energiaszintem. Túl nagy társaságban nehéz megszólalnom, könnyen „elveszek”. Más emberekkel és sokszor a világgal szemben rendre picinek érzem magam.

Kerülöm a konfliktusokat, mert képtelen vagyok kiállni magamért és a gondolataimért. Hajlamos vagyok izolálódni.

Nem vagyok túl erős a szociális kapcsolatok terén és hajlamos vagyok nagyon könnyen magamba fordulni. A kelleténél sokkal jobban szeretek egyedül lenni.

Van némi problémám az emberekhez való kapcsolódás megteremtésében. Sokat szorongok és a dolgok többségét túlagyalom.

Sértődékeny vagyok és túlérzékeny. Az akarat erőm nagyon gyenge. Gyakorta érzem magam feleslegesnek és értéktelennek. Az élethez és a jövőhöz negatív szemlélettel fordulok.

 Sokszor fordult meg a fejemben az a gondolatmenet, hogy ha újra kellene születni, én ugyan meg nem tenném. Maximum csak állatként. Mert nem szeretnék többször ember lenni. Valahogy az egész életről alkotott képemet beárnyékolja a szenvedés. Az, hogy élni fáj. Élni rossz. Az emberek rosszak és gonoszak. Az élet igazságtalan. Az élet szar. A pillanatok többségében rosszak. Tehát ha a történéseket mérlegre tennénk, akkor a rossz, fájdalmas dolgok vannak többségben.

 Ebből a tézisből adódik egy kínzó kérdés, hogy ha az életben többnyire minden rossz, akkor megéri-e egyáltalán élni. A válasz pedig mindenkiben máshol van. Többnyire ott található, ahol az élet értelméről alkotott definíciónk is van. Ez pedig már egy másik kérdés, ami viszont messze vinne.

A lényeg, ami szerintem ilyenkor a legfontosabb, hogyha hosszabb időn át érezzük ezt a lehangoló, önmagunkkal folyamatosan vívódó állapotot, merjünk beszélni róla, keressünk segítőket, szakembereket. Dolgozzuk meg önmagunkat! Ezt a fajta munkát nem tudjuk lespórolni, amennyiben gyógyulni szeretnénk.

Vannak persze jobb periódusok, jobb élet-ciklusok. Vannak nagyon pozitív, világmegváltó korszakaim, de ezek mind nagyon múlandók.

Összegzésként leginkább csak annyit mondanék, hogy szerintem én egy depresszív alkatú lány vagyok.

Ezért is éreztem szükségét, hogy pszichológushoz forduljak.