A kereskedelemben dolgozom már egy ideje és egyik nap véletlenül rossz információt mondtam egy érdeklődő vásárlónak. Ő kérdezett valamit, én pedig meggondolatlanul magabiztosan válaszoltam neki. Viszont hülyeséget mondtam sajnos, és szerencsétlenségemre éppen ott volt a főnöknőm, aki ezt végig hallotta. Egyébként ha tudni akarjátok semmi különös nem volt az egészben, a vásárló csak egy fizetőeszköz használatáról érdeklődött.

Nyilván nagyon rossz dolog, ha egy ember hamis információt ad át másoknak, de őszintén mondom, senkit sem akartam megvezetni, én is csak simán rosszul tudtam azt az adott dolgot.

Utána persze rögtön számon is kértek, én pedig magyarázhattam a bizonyítványom.

Hibázni azonban ezen a helyen nem szabad!

Meg egyébként se!

Este pedig elkezdtem ezen gondolkodni.

Mármint azon, hogy szabad-e hibázni, vagy egyáltalán, hogy is állok én ezzel a kérdéssel?

Aztán húsomba vágott a felismerés, hogy cipelek egy parancsot, hogy én nem hibázhatok.

ÉN NEM HIBÁZHATOK!!!

Mindenki más igen, de én nem!

A hiba az nem egy megbocsátható dolog!

Ráadásul dolgozik bennem tudat alatt, hogy ha hibázok, akkor nem érdemlem meg a jutalmat.

Hogy mi pontosan a jutalom, az egy változó tényező.

Lehet az a szeretet, vagy akár a munkahelyen egy olyan nap, ami bántásoktól mentes.

De lehet tényleg bármi. A lényeg, ha hibázom, nem érdemlem meg a jót.

Kívülről nézve kicsit olyan, mintha nem lehetnék önmagam, mintha nem lehetnék ember.

Pedig az ember egy olyan lény, aki folyton hibázik, csomó rossz döntést hoz, csomó hülyeséget kérdez és mond, és mindig elront valamit.

Az ember nem lát előre, mindig olyan döntéseket hoz, amit az akkori énje jónak lát. A dolgok hatását pedig nagyon sokszor nem látjuk előre.

Pont ezért az ember ebből tanul. Ez a fejlődési íve.

Ha nem rontanánk el dolgokat, nem fejlődnénk, nem csiszolódnánk.

Nem válhatnánk jobb emberekké.

Hibázni rettentő rossz érzés, ciki, kínos, az ember szégyenli és titkolni próbálja.

És ez valahol ha nem is természetes, de érthető.

Hiszen senki sem szeretné kiírni magára, hogy milyen butaságokat csinált vagy mondott.

Mégis valahogy mindig oda lyukadok ki, hogy el kell fogadnunk magunkban azt a részt, aki nem jól csinálja a dolgokat.

Majd tanul belőle és legközelebb jobban fogja csinálni.

Hibázni nem szégyen!

Hibázni természetes dolog!

Fogadjátok, fogadjuk el magunkat a hibáinkkal együtt!

Vagy legalábbis próbáljuk meg!