Por lepi be most az utakat.

Ha lépek egyet, otthagyom a lábnyomom.

Talán észreveszik, hogy talán élek.

De ki tudja.

Manapság olyan vakok az emberek.

Mindent folyton lesnek, néznek, de soha semmit nem látnak meg.

Semmit az égvilágon nem vesznek észre.

Talán a por.

A por tehet minderről.

Elvakítja az emberek látását.

Ahogy lépkedek, számba veszem a dolgok alakulását.

De túl sok nézőpontom van.

Sok lehetséges út van előttem.

De legalábbis kettő az biztos.

Folytatom behunyt szemmel megalázkodva az életemet, vagy beleállok.

Beleállok mindenbe.

Beleállok saját magamba.

Nemcsak gondolkozom, hanem teszek.

Kimondok.

Felvállalom.

Elmondom, hogy nekem mi a jó.

Nem sunyiskodom tovább.

Nem leszek gyáva.

Erős fából faragtak, ha bármi is lesz, bárhogyan is alakul, megteszem, kimondom.

Elég volt, hogy mindig mindenkihez én alkalmazkodom, csendben tűrök el mindenkinek mindent.

Folyton ott sírok, ahol senki se lát.

De ebből kezd elegem lenni.

Én is itt vagyok.

Én is élek.

Én is érek valamit.

Két út van.

Mindkettő poros.

Az egyik út láthatóan nem vált be.

Pedig több mint harminc éve koptatom.

Mégsem működőképes.

Az új út pedig ismeretlen és veszélyes.

Cserébe viszont sosem látott izgalmakat, boldogságot és örömet hozhat.

De félek.

Nagyon félek ettől az új úttól.

De rálépek.

Mert tudom, hogy rá kell lépnem.

Új korszak következik.

Mert szükséges.