Most szeretnék veletek megosztani egy fontos dolgot az életemből.

Amikor kislány voltam sokat gondolkoztam arról, hogy vajon milyen életem lesz, és mit fogok majd dolgozni. Hogyan telnek majd a napjaim, kik vesznek körül és hová fut ki a karrierem.

Fontosnak tartom leszögezni itt az elején, hogy mindig is művész léleknek tartottam magamat. Szerettem olvasni, írni, érdekeltek a művészetek, de amihez már nagyon kicsi korom óta nagyon vonzódtam, az a mozgóképes tartalom. Legfőképpen a filmek.

Azt, hogy filmekkel szeretnék foglalkozni, az már nagyon korán, olyan 12-13 éves korom körül megfogalmazódott. De ennek volt azért egy kis evolúciója. Ezt szeretném most elmesélni nektek.

Amikor általános iskola után bejelöltem a gimnáziumot, komoly szándékaim voltak vele. Az volt ugyanis a tervem, hogy gimi után filmrendező szakra jelentkezem. Sajnos abban a négy évben elég sok traumatikus dolog történt velem, és ami ennek a sajnálatos következménye volt, az az, hogy teljesen összetörtem és a végén már nem is adtam be a jelentkezésemet semmilyen felsőoktatási intézménybe.

Aztán bele kerültem a munkaerő piac furcsa forgatagába. Rengeteg helyen dolgoztam, hol több, hol kevesebb ideig, de folyamatosan csak mentem és mentem, amíg fel nem borult ez a bizonyos mókuskerék.

Ennek pedig érzelmi alapja volt. Egyre jobban kezdett fájni ugyanis, hogy nem vagyok a helyemen. Folyton folyvást csak egy másik életről álmodoztam és kínzott a tudat, hogy valamit most már tenni kell.

Rengeteget gondolkodtam, hogyan tovább. Mivel túlságosan sok idő telt el azóta, hogy a gimit elvégeztem, már nem gondolkodtam felsőoktatásban. Inkább csak kisebb tanfolyam jöhetett szóba.

De mielőtt döntést hoztam volna, meg kellett fogalmaznom, hogy pontosan mit is akarok. Hogy állok most a filmkészítéshez, pontosan melyik része érdekel, mik a tehetségeim, végső soron is hogyan és miként tudom magam definiálni magam ebben az egész folyamatban.

Tudom, furcsának tűnhet, de elég sok évnek el kellett telnie ahhoz, hogy igazán őszinte legyek magammal és összetörjem azt a képzeletbeli burkot, amelyet az illúzióimból építettem magam köré.

Az egyik ehhez kapcsolódó nagy beismerésem az az volt, hogy bevallottam magamnak, hogy én alkalmatlan vagyok a rendezésre. És nem csak a rendezésre, hanem úgy általában a technikai megvalósításokban nem túlzottan jeleskedem.

Viszont ahogy folyamatosan dolgoztam magamon, és haladtam befelé, sikerült megfogalmaznom, hogy amit imádok a filmekben, az maga a történet. Egyszerűen engem lenyűgöznek a jó történetek.

Na, és itt jött el a nagy felismerés, hogy én történeteket, filmeket írni szeretnék. Persze, hát az írás…

Úgyhogy nemrégiben meghoztam egy számomra hihetetlen fontos döntést. Jelentkezem forgatókönyvírás tanfolyamra.

Azért tartottam fontosnak ezt megosztani, mert van úgy, hogy éveknek kell eltelniük, mire az önismeretünk annyira mélyül, hogy pontosan megérezzük, mit kell tennünk, hol a helyünk a világban… De amit útravalónak szeretnék itt hagyni, hogy cselekedni sosem késő!