Egy kissé szomorkás, borongós, esős hétfő délután volt.

Már befejeztem a délelőtti műszakot és a buszmegálló felé sétáltam.

Fáradt voltam és megtört.

Elegem volt a világból.

Elég sok konfliktusom volt aznap, egy nehéz párkapcsolati krízisen mentem át, a szociális kapcsolataim csődben voltak és épp egy nehéz döntésen vacilláltam.

Egyszóval bátran kijelenthetem, hogy életem egyik részével sem voltam elégedett.

De mivel nagyon próbálkoztam/próbálkozom az önfejlesztés szerint élni, rá akartam kényszeríteni magam arra, hogy márpedig akkor is találok valami pozitívat ebben a helyzetben, vagy legalább ebben a napban.

Tényleg sokáig próbálkoztam, de nem találtam semmit.

Már a buszon ültem, amikor annyira elbambultam, hogy majdnem észre se vettem, amikor a busz elé kivágott egy autó.

A sofőr lélekjelenlétének köszönhetően nem történt semmi baj, mert időben elrántotta a kormányt.

Hálaisten senkinek nem esett semmi baja, csak egy kicsi ijedelem volt aztán mindenki megnyugodott.

Rajtam meg hirtelen átfutott egy gondolat.

Mi történt volna, ha a sofőr el van bambulva és megtörténik a baj?

Akár meg is halhattunk volna.

Aztán eszembe jutott az a bizonyos pozitív dolog, amit egész nap nem találtam.

Azt az egyszerű dolgot, hogy élek.

Dobog a szívem, mozognak a végtagjaim, önellátó ember vagyok.

Még tehetek valamit.

Még élek.

Aztán rájöttem, ennél pozitívabb dolgot már nem is találhatnék.

Ez a felismerés már önmagában aranyat ér.

Hálás vagyok, hogy élek.