Mostanában, lelkem zavargó vizében olyan gondolatok úsznak keresztül, hogy 28 évnyi gyötrelmemet szívesen, csak úgy spontán, kibasznám a picsába.

Elég volt ennyi. 

Nem, nem vagyok depressziós.

Csak szomorú és fáradt.

 Úgy érzem, mintha már kicsit túl sokat éltem volna.

 Pedig a 28 év nem is annyira sok.

Mégis most baromira soknak érzem. Lehetek fizikailag annyi, de legbelül inkább 70 vagyok.

Ha tehetném, jó sok dolgot kiszelektálnék.

Eladnám, odaadnám, vagy csak megmutatnám, hogy nézd csak, ez történt, ez fájt, de nekem ez már nem kell. Tessék, csak tessék meg lehet venni!

Eladó, de akár ingyen is elviheted.

 Csak ne legyen már! Csak ne fájjon már annyira…

Fillérekért odaadom a beilleszkedési nehézségeimet, azt, hogy nem tudok jól kötődni az emberekhez, azt hogy bántalmazott egy gimnáziumi tanárom és bő két évig alázott meg nyilvánosan.

 Továbbá ugyanitt eladó a szüleim alkoholizmusa, a sokévnyi kettejük között levő feszültség és erőszak, aztán a könnyeim 12 évesen egy koporsó fölött, amelyben az anyám feküdt.

És ha ez kevés lenne, hozzá adom ajándékként a 10 évig tartó párkapcsolatom veszteségét, amibe a fél életem benne volt.

Kéred, vagy sem, hozzáadom még az elveszett gyerekkori álmaimat, ami valószínű sosem válik valóra.

 Ez mind eladó.

Na, megveszi valaki?