Elmúlt már a karácsony, elmúlt a szilveszter és elmúlt az újév is.         

Nagyon hideg van kint. A hőmérő higanyszála mínusz négy fok alá csökkent.

Amikor kifújom a levegőt, látszik a leheletem.

Deres az egész udvar.

Hideg van idekint.

Hideg van idekint az életben is.

De pár lépést teszek, bemegyek a konyhába, ahol a péterkályha nagyon jó meleget csinál.

Édesapám éppen rakja rá a fát.

Itt már jó meleg van.

Békés meleg.

Itt már biztonságban vagyok.

Örömmel látom, ahogy apa még mindig tevékenykedik.

Megnyugtat és békével tölt el.

Annyira hálás vagyok, hogy még itt van közöttünk, hogy el sem tudom mondani.

Ő az utolsó megmaradt szülőm.

Szeretném őt nagyon megbecsülni, de azt érzem, nem mindig tudom kimutatni, hogy mennyire becsülöm és szeretem őt.

Pedig a lelkem mélyén rajongok érte.

A kapcsolatunk nagyon sok mindenen ment keresztül, volt itt számtalan mélypont, de mára nagyon szépen lecsendesültek a viharok.

Számomra a konyhában lévő péterkályha és ő, ahogyan az élettársával süt-főz, és olykor összekap, megnyugvást ad. Otthont ad. Melegséget ad. Biztonságot ad.

Kint háborúk dúlnak. Ha csak pár percre megnyitom a híreket, az életkedvem is elmegy. Tombol a gonoszság és a zűrzavar. Ember embernek lett a farkasa. Gyűlölködés van a legmagasabb szinteken.

Kint hideg van. Zúzmara lepte el az ablakokat. Dér borítja be az udvarunkat.

De amíg látom, hogy a konyhában ég a világosság, látom, ahogy száll a füst a kéményből, és hallom ahogy apuék civakodnak, hogy ezt meg azt máshogy kellene tenni, addig az én lelkem nyugodt marad