Egy pár napja történt, hogy egy régóta elhúzódó probléma ténylegesen naggyá vált. Már régóta érezhető volt az ellenem való szervezkedés bent a munkahelyen, a napokban azonban kicsúcsosodott a dolog. Mivel egy olyan kereskedelmi hálózatban dolgozom, amelynek több boltja is van, tulajdonképpen rákényszerítettek a váltásra. Az akaratom kívül rám erőltették ezt az egészet. Mivel nem vagyok egy önmagáért kiálló típus, könnyű dolguk volt velem. Ők erőszakosak voltak, én meg szokásosan az érzékeny meghunyászkodó formámat hoztam. Végül mivel a lakhelyemhez ténylegesen közelebb volt az a bolt, ahová áthelyeztek, valamilyen szinten még talán mondhatnánk is, hogy praktikus döntés. Attól függetlenül azonban rohadtul fáj az egész.

Maga a mód is, ahogyan ezt az egészet elérték, nagyon aljas és undorító volt. Úgy látom nincs bennük egy fikarcnyi jóindulat vagy együttérzés se. A fejétől bűzlik a hal-ahogy mondani szokták. Másfél évnyi munkám veszett most oda. Illetve ez így nem igaz. Se a munkám nem veszett el, se az itt töltött időm. Tapasztaltabb és bölcsebb lettem. Szereztem két nagyon-nagyon jó barátot, akiket hihetetlenül megszerettem. Voltak nagyon kedves és jó vásárlók, akik mély nyomot hagytak bennem. Voltak gyönyörűszép pillanataim, amik mélyen a lelkembe égtek.

Most viszont tényleg nagyon fáj. Fáj a búcsúzás. Fáj, hogy el kell mennem. Fáj az, hogy így alakult.

De talán ami a legjobban fáj, az az, hogy ezt a döntést nem én hoztam meg. Én nem így akartam elmenni, és nem most. De sajnos nagyon erős nyomás volt a vezetőség részéről, úgyhogy nem tudtam mást tenni, mint behódolni. És elfogadni megint az igazságtalanságot. Hogy ugyan semmi rosszat nem tettem, mégis mennem kell.

Folyamatosan, mindig és mindig nekem kell elmenni. Mindig én vagyok az, akit odébb raknak. Aki zavarja a másikat. Pedig én tényleg egy béketűrő, csendes lány vagyok. De ami viszont tényleg igaz, hogy nem hódolok be senkinek. Nem tudok nyalni egyszerűen. Ha valakit nem kedvelek, az látszik rajtam. Nem akarom tudatosan kimutatni, de érezhető. Erről nem tehetek. És ezt valószínűleg megérezték. És ez lett a vesztem.

Na mindegy, a lényeg az az, hogy most mennem kell. Praktikusan tényleg közelebb lesz hozzám a bolt. Lehet, hogy jobb lesz a kollektíva, lehet, hogy nem. Ez is egy újabb szerencsejáték.

Én mindenesetre most megpróbálok bízni, abban hogy minden a legjobban fog alakulni.