Na, jó ez így túlzás lesz, te nagyon nem vagy egy kedves ember.

Kezdődjék a levelem inkább így!

                                      Tisztelt István!

Én addig a pontig nem ismertelek téged.

Nem láttalak és nem is hallottam felőled.

De történt egy olyan pont a kamaszkoromban, hogy iskolát váltottam.

És sajnos így kezdődött a mi történetünk, hogy akkor ott, az osztályfőnököm lettél.

Nem kedveltél már az első perctől fogva.

Hozzáteszem, én se téged.

Nem akarom magamtól a felelősséget elhárítani, de egy nagyon érzékeny és egy nagyon lázadó korszakomban ismertél meg.

Rossz társaságba keveredtem, tele volt a lelkem komplexusokkal és meg nem értettséggel.

A jegyeim rohamosan romlottak, rengeteget lógtam és hazudtam.

Beismerem, tényleg nem voltam a legjobb korszakomban, nem a legjobb formámat hoztam.

De neked érett, felnőtt tanárként ezt tudnod kellett volna kezelni.

Te nem tudtad.

Sokáig langyos víz jellemezte a kapcsolatunkat, aztán volt egy törés.

Mai napig nem emlékszem, mi is volt ez pontosan, de aztán elemi erővel elkezdtél szemétkedni velem.

Folyamatosan, egyre jobban és egyre többet.

Kezdetben csak kettesben gyaláztad meg a méltóságomat, idővel már más emberek előtt is a földbe döngöltél.

Emlékszem, napi szinten sírtam miattad.

Voltak olyan pillanatok, amikor már addig a szintig is eljutottam, hogy véget vetek mindennek.

Folyton fájt a hasam, reggelente remegett kezem-lábam, hogy azon az adott napon vajon hogyan alázol meg megint.

Rémálom volt az a bő másfél év számomra.

Bár végül nem csináltam semmit magammal, de a méltóságom és önbizalmam egy szeletét szépen lassan, következetesen meggyilkoltad.

Végül pedig történt, ahogy történt, váltottam és hálaisten elkerültem mellőled.

Még a mai napig megborzongok és összerándulok, ha rád gondolok.

Ez a lelki terror már lassan tizenöt éve történt.

Azóta mindössze egyszer találkoztunk.

Egy buszmegállóban történt.

Te pont beszélgettél valakivel, de megláttál és összeért a tekintetünk.

Egy mondatot intéztél hozzám, szinte alig ismertél meg.

Ekkor értettem meg a továbblépés fontosságát.

Én szinte összeomlottam az miatt, amit csináltál velem, te pedig csak homályos emlékként őrzöl magadban.

Egy emlék egy furcsa lányról, akit nem értettél, ezért csak bántani tudtad.

De most már tovább kell lépnem.

Túl rég volt már.

Nem cipelhetem örökké a te bántásodat és azt, amit tettél velem.

Bevallom, megbocsátani nem tudtam, de megpróbálom elfogadni azt, ami történt.

Te engem tizenhat évesen lelki terrorban tartottál, lelkileg abuzáltál.

De ennek már vége.

Persze a lélek nem felejt.

Az én dolgom talán az, hogy tovább lépjek.

Elengedlek magamból.

Nem érdemeltem meg azt, amit tettél velem.

De elfogadom, hogy megtörtént.

Sőt, hálás vagyok neked, amiért megmutattad nekem mennyire erős vagyok és mennyi mindent képes vagyok kibírni.

Megmutattad, hogy a legmélyebb gödörből is ki tudok mászni.

Nem tisztellek téged se tanárként, se emberként.

Viszont most hivatalosan is a feléd érzett gyűlöletemet, dühömet és haragomat, mint egy lufit, elengedem.

Nem akarom, hogy többé kínozzanak a veled kapcsolatos emlékeim.

Fáj, amit tettél, de most már menj el tőlem, lehetőleg jó messzire.

Köszönöm a tapasztalatot, de nem kérek többet.

Éld úgy az életed, ahogy gondolod, de ne feledd, az életünk végén mindannyiunknak el kell számolni.

Viszlát!!!