Tegnap este az egyik vezetőm megint jól leiskolázott. Valamiről szóba jöttek a telefonok, meg az internet és én elmeséltem, hogy nekem jelenleg nincs mobilinternetem.

Konkrétan úgy nézett rám, mint egy ufóra.

Tudom, ez baromira  furcsának hat a mai rohanó világban, hogy valaki nincs folyamatosan net közelben.

Én is tudom, hogy ez már szinte polgárpukkasztónak számít, de ez van.

E mögött van részint technikai nehézség is, meg egy pici tudatosság is.

Mindegy, nem is magyaráztam a bizonyítványom, csak szokásosan csendben maradtam.

Aztán valami mégis egész este dolgozott bennem.

A menőség, a trendiség és a divatosság kérdése.

Sajnos azt kell, hogy mondjam, én sosem tartoztam az élmezőnybe semmilyen területen.

Átlagos külsővel rendelkezem, sosem voltak trendi ruháim vagy tárgyaim, sosem voltam nagy dumás, nem voltak kirívó képességeim, egyszerűen én mindig is tipikusan középszerű embernek számítottam mindenben.

Introvertáltként mindig is szerettem hátul maradni és inkább csak megfigyelni.

A hozzám közel állók jól tudják, hogy nagyon sok jó emberi értékem van, amiket nagyon lehet szeretni, de ezekre csak nagyon kevés ember figyel oda és rezonál vele.

Sajnos az én személyiség-típusom nem a legközkedveltebb ebben a magamutogató, pénzcentrikus, tárgyorientált világban.

Magyarul, én nem számítok menőnek.

Sokszor nem haladok a korral vagy a divattal.

Az életemet a saját belátásom és szempontjaim szerint élem, ami sokszor ütközik a jelenlegi magyar valósággal.

Aztán ahogy dolgozott bennem az este folyamán ez a gondolat, rájöttem, hogy nem is egy embert veszítettem el már ez miatt.

Konkrétan, a saját keresztanyám pártolt el a családunktól, mert szerinte mi szánalmas, ódivatú emberek vagyunk.

De vesztettem el barátot, és kedves ismerőst is.

Csak azért, mert nem vagyok menő és divatos.

Azt mondják, aki lemarad, az kimarad.

És én sajnos, nagyon sokszor kimaradtam, és eléggé úgy érzem, még ki is fogok.

Úgy érzem, ezen nem tudok változtatni.

Soha nem tudtam magam eladni, egyszerűen nem megy ez nekem.

Én a hosszú távon befektetett munkában hiszek, nem csak az itt és most-ban.

Engem mindig inkább a láthatatlan, titokzatos világ foglalkoztatott, mint a megfogható, tárgyiasított része.

De hát ez van, úgy érzem, ezen már nem tudok és nem is akarok változtatni.

Addig is maradok tisztelettel: egy érzékeny, nem menő lányJ!