Most nemrégiben figyeltem fel egy lányra, akit elég sokszor látok a metrón. Gondolom, többnyire akkor végez munkában, amikor én, mert körülbelül heti háromszor ugyanabban az idősávban látom.

Én persze folyamatosan fáradtan és megtörten ülök a metrón, többnyire vagy bambán bámulok magam elé, vagy a tabletemen olvasok. De mostanában tűnt fel, hogy pontosan ott száll fel és le, ahol én.

Nem tudom a lánynak pontosan mi az egészségügyi problémája, mert nagyon sántít, és a bal lábát nagyon nehezen mozgatja.

Sokszor belegondoltam, milyen nehéz lehet neki egész nap. Ugyanúgy meg kell felelni a társadalomnak, a munkáltatónak, rohanni kell, tömeg közlekedni kell, és mindig lesz valaki, aki lenézi, esetleg kicsúfolja vagy beszól neki. Megsajnáltam és együtt éreztem vele. Aztán amikor hazaértem az üres lakásba, hirtelen megcsapott egy érzés. És az emlékkép erről a lányról. Elkezdtem kipakolni a táskámból és persze szokás szerint rögtön nyitódott is a három sör közül az egyik. Abban a pillanatban azonban valami nagyon furcsát éreztem. Megvilágosodott előttem, hogy míg az ő sérülése vagy problémája kívülről rögtön látható, milyen sokan vagyunk, akiknek a szenvedése láthatatlan, szinte észre se vehető. Vajon, ha az én sérülésem látható lenne és ez a lány meglátná, vajon igazából ki sajnálna meg kit? És most nem arra gondolok, hogy a szenvedéseinket össze kellene mérnünk, csak pont azt mondom, hogy mennyire nem vesszük észre egymás dolgait.

Annyira vakok és érzéketlenek vagyunk egymással mi emberek, hogy az valami hihetetlen. Abszolút észre sem vesszük a másik ember szenvedéseit. De ez ellen tenni kell! Fel kellene már ébrednünk. Közösségben, társadalomban élünk. Az embernek elemi igénye hogy ő és a környezete is biztonságban, jól érezze magát. De e helyett sokszor a saját egonkba zárjuk be magunkat. Méricskéljük és hasonlítgatjuk egymást. Pedig nem vagyunk, és sosem leszünk egyformák. De el kellene fogadnunk már végre egymást! Egyikünknek a lába sérült, másikunknak a szeme, a harmadikunk depressziós, a negyedik napi szinten az életéért küzd, és még hosszan folytathatnánk a sort.

Engem most ez a lány nagyon sok mindenre rádöbbentett. Például arra, hogy mennyire nem vesszük észre a másik embert magunk körül. Meg hogy milyen gyorsan ítéletet mondunk és címkézünk. Pedig nem kellene. Talán inkább nyíltan és őszintén kellene egymás felé fordulnunk.

De ha ez mégse megy, akkor legalább NE ÁRTSUNK A MÁSIKNAK!