Már réges-régen nem talállak téged. Eltűntél valahol a homályban. Eltűntél valahol a kétségek, a kudarctól való félelem, a tehetségtelenség fojtogató sötétségében. A lámpák kiégtek. A hold nem ragyogja be a tájat. A milliárd éves csillagok nem adnak már fényt. Sötét van és én nem látok. Hová tűntél, kedves írás?

Régebben te voltál a legjobb barátom. Éveken át vezettem szorgalmasan a naplómat, amibe a napi történéseimet írtam. Éveken át írtam a verseimet. Te voltál az állandó témám és te voltál gondolataim központja. Azt hittem, te vagy a jövőm záloga. Úgy éreztem, te vagy a gyógyulásom első fázisa. Bíztam benned. Hittem benned. De aztán valaminek vége szakadt közöttünk.

Nem tudom már, hogy történt. Nem emlékszem pontosan, miért is szakítottál velem. Talán nem voltam elég hűséges hozzád. Talán nem foglalkoztam veled eleget. Az is lehet, hogy simán meguntál engem, de az is lehet, hogy én téged. Nem tudom már szakításunk pontos okát, de azt tudom, hogy nagyon hiányzol. Rengeteg gondolok rád és nagyon sokat ámbrándozom felőled. Vajon te hogy lehetsz mostanában? Vajon bízik e benned még valaki? Nem tudhatom.

Magam részéről csak annyit tudok, hogy rettenetesen hiányzol, hű barátom, írás. Szeretnélek újra megtalálni, megfogni a kezed és hatalmas kalandozásokba keveredni sorok és világok között. Szeretném újra erősen markolni a tollat és belevágni veled egy újabb közös kalandba. Mutasd hát meg, merre vagy most és elmegyek hozzád. Látni, érezni akarlak. Fontos vagy nekem. Veled fejlődök és veled gyógyulok. Kérlek, gyere elő, mutasd meg magad!

Hidd el, nem telik el sok idő és mindent rendbe teszünk majd magunk körül. Megoldjuk ezt a krízist is. Csak gyere, fogd meg újra a kezem és együtt, közösen még csodákat tehetünk.