Tegnaphoz pontosan egy éve raktam ki az első posztomat Bevezető címen.

Régi álmom volt, hogy belekezdjek a blogolásba.

Mivel, mint azt már többször említettem nektek is, gyerekkoromtól írok mindenfélét, de ezek mind a fiókban landoltak.

A blog volt számomra az első olyan dolog, ahol megmerészeltem kirakni a gondolataimat.

Alapvetően úgy terveztem az egészet, hogy motiváló írásokat szeretnék kirakni, ami első sorban engem motivál, nem mellesleg pedig meg titeket is.

Aztán valahogy a dolgok kicsúsztak a kezeim közül és nem tartottam be sem a heti egy posztot, sem a motivációt, inkább amolyan érzelemkifejező írások lettek, többnyire depressziós hangulatúak.

Az írásaim nem léptek át nagyobb olvasóközönség elé, inkább ...

Na, jó ez így túlzás lesz, te nagyon nem vagy egy kedves ember.

Kezdődjék a levelem inkább így!

                                      Tisztelt István!

Én addig a pontig nem ismertelek téged.

Nem láttalak és nem is hallottam felőled.

De történt egy olyan pont a kamaszkoromban, hogy iskolát váltottam.

És sajnos így kezdődött a mi történetünk, hogy akkor ott, az osztályfőnököm lettél.

Nem kedveltél már az első perctől fogva.

Hozzáteszem, én se téged.

Nem akarom magamtól a felelősséget elhárítani, de egy nagyon érzékeny és egy nagyon lázadó korszakomban ismertél meg.

Rossz társaságba keveredtem, tele volt a lelkem komplexusokkal és meg nem értettséggel.

A jegyeim ...

Az űrben lebegek.

Fogytán a levegőm a szkafander alatt.

Száraz a tüdőm, levegőért kiállt.

Sötét van.

Sötét van, és én nagyon félek.

Nem érzem magam biztonságban.

Félek.

Félek attól, hogy mi fog történni.

Sötét van.

Végtelen sötét.

Már elhagytam az exoszférát.

Egyedül vagyok.

Nagyon.

Csak a magányom van itt mellettem.

Az orromból pár vércsepp gördül ki.

A szememből pedig könnyek indulnak.

Teljesen egyedül vagyok ebben a hatalmas világűrben.

Magamra maradtam.

A magány érzése savként marja le csontjaimról a húsomat.

Talán tényleg ennyi volt.

Itt lebegek az űrben.

Sötét van.

Egyedül vagyok.

Félek.

Tomboló nyári hőség van.

Nagyon hiányoztál, úgyhogy kijöttem ide hozzád.

Annyira örülnék, ha be tudnánk ülni egy ebédre vagy egy kávéra.

Jókat csacsognánk, ennénk, innánk, beszélgetnénk, hülyéskednénk.

Az biztos, hogy a csapolt sör mellé kikérnéd a rövidet is.

Kitárgyalnánk, hogy mennyire elromlott a világ és milyen idióták az emberek.

A számlát én fizetném ki mind a kettőnk részére.

És te szívélyesen megköszönnéd, hogy milyen rendes, hogy meghívtalak, igazán nem kellett volna.

Mire én mosolyognék egyet, hogy ne viccelj, örülök, hogy el tudtál jönni.

De nem egy étteremben vagy egy kávézóban találkozunk.

Nem is ruhát vásárolunk.

Nem csinálunk semmi ilyen anya-lánya programot.

Ha veled ...

Voltam én már nyöszörgő, cumiját kereső, nyáladzó kisbaba.

Voltam nem kívánt teher a szüleim nyakán.

Voltam számukra örömöt és egyszerre szomorúságot adó kisgyermek.

Voltam, akivel nem tudtak mit kezdeni.

Voltam, akit senki sem értett meg.

Voltam néha csapatjátékos, de legtöbbször inkább kirekesztett és kívülálló.

Voltam sokak szemében szeretett személy, de esküdt ellenség is.

Voltam a nagynak túl kicsi, a kicsinek túl nagy, a szegények közt jómódú, a gazdagok közt szegény, a hangosak közt halk, a halkaknak túl hangos.

Voltam, aki évekig nem mondta ki. amit igazán gondolt, aztán mégiscsak kimondta, de végül jól megbánta, mert ezzel csak másokat bántott meg, úgyhogy végül olyan lettem, aki voltam, aki nem ...

Csakazértis

Egészen kicsi gyerekkorom óta az volt az álmom, hogy szabadon élhessek, szabadon dolgozhassak.

Arról ábrándoztam, hogy ne kelljen civil pályára lépnem, hanem a művészetemből megéljek.

Forgatókönyveket, regényeket, verseket, novellákat akartam írni, videókat, filmeket készíteni és szerkeszteni.

A kis falumban, a kis utcámban, ott az erdő mellett a meg nem értettség légkörében sokszor reménykedtem, hogy az álmaim egyszer majd beteljesülnek.

Nem túl sok bíztatást kaptam sem a családomtól, sem az iskolától se a tágabban értelmezett környezetemtől.

Nem voltam túl jó tanuló és nem tűntem ki semmiben a közösségemből.

Bármennyire is fáj és rosszul esik még most is, de ki kell mondanom, hogy tulajdonképpen ...

A kereskedelemben dolgozom már egy ideje és egyik nap véletlenül rossz információt mondtam egy érdeklődő vásárlónak. Ő kérdezett valamit, én pedig meggondolatlanul magabiztosan válaszoltam neki. Viszont hülyeséget mondtam sajnos, és szerencsétlenségemre éppen ott volt a főnöknőm, aki ezt végig hallotta. Egyébként ha tudni akarjátok semmi különös nem volt az egészben, a vásárló csak egy fizetőeszköz használatáról érdeklődött.

Nyilván nagyon rossz dolog, ha egy ember hamis információt ad át másoknak, de őszintén mondom, senkit sem akartam megvezetni, én is csak simán rosszul tudtam azt az adott dolgot.

Utána persze rögtön számon is kértek, én pedig magyarázhattam a bizonyítványom.

Hibázni azonban ezen a helyen nem ...

Most pedig szeretnék mesélni nektek egy meghatározó szeletéről az életemnek.

Nagyon nem könnyű téma ez még nekem se. Bedobog a szívem, amikor elkezdek pötyögni a klaviatúrán. Hirtelen elkezd fájni a fejem és kedvetlenség tör rám. Elfog a kétség. Talán mégse kéne ezeket a dolgokat leírnom. Túlságosan mély. Túlságosan intim. Lehet, inkább meg kéne tartanom magamnak.

 Fontos, hogy mindig mindenről beszéljünk? Fontos, hogy mindig mindent kimondjunk? Őszintén mondom, nem tudom a választ. A bölcsebbek ilyenkor azt mondják, hogy a gyógyulás első fázisa megfogalmazni és kimondani a dolgokat. Hát, nem tudom… Mert rohadtul fáj! De mindegy is. Akkor hát beszéljünk a depresszióról!

Rögtön az elején leszögezném, hogy nincs ...

Életem első húsz évét faluban töltöttem.

Egy régi, közel ötven éves vályogházban nőttem fel.

Volt hatalmas udvarunk, még hatalmasabb kert, a kertünk végén egy földút, az mögött pedig egy csodálatos erdő.

Emlékszem, amikor kislány voltam rengeteget játszottunk az unokatestvéreimmel ott.

Volt ott minden, fogócska, bújócska, kutyasétáltatás, jó kis beszélgetések, tél idején szánkózás, futkorászás a fák között, szóval tényleg minden.

Aztán húsz évesen elköltöztem a fővárosba.

És most pár évvel utána úgy érzem, sok minden elromlott.

Nagyon erős hiányérzet dolgozik bennem.

Hiányzik az a nyugalom, az a közeg, az a levegő, ami ott van.

Az erdő illatánál kevés dolog van, ami csodálatosabb.

És ...

Napra pontosan hét hónap múlva lesz kereken 13 éve, hogy elköltöztem otthonról.

Abból a családi házból, ahol 20 évet töltöttem el.

Ahol megannyi minden, jó és rossz dolog is történt.

Ahol felnőttem.

Ahol csalódások és csodák váltották egymást.

És ahol nem mellesleg meghalt az édesanyám.

Mindig, ha hazajövök, nosztalgikus érzések fognak el.

A gyerekkori szobám ugyan kicsit átalakult az évek során, de mindig egyfajta menedék maradt a számomra.

Megnyugtató itt lenni, mert ehhez a szobához köthető a felnövéstörténetem, ugyanakkor itt vannak azok a bizonyos démonok, akikre már a címben is utaltam.

Az emlék-szörnyek.

A gyerekkori traumák, sérelmek, fel nem dolgozott fájdalmak, a dilemmák, az elengedések ...