Körülbelül tizenkét éves korom óta írogatok történeteket magamnak, azóta írom le az érzéseimet, gondolataimat, néha írok verset vagy épp próbálkozom forgatókönyvvel, de ezt mind-mind a fiókba teszem.

A legnagyobb gyerekkori álmom volt, hogy a történeteim, a gondolataim egyszer életre keljenek valahol, valamilyen formában.

De évekig csak és kizárólag a fióknak írtam.

Azt mindig is tudtam, hogy én nem vagyok egy briliáns elme, aki valami korszakalkotó, zseniális univerzumot fog létre hozni.

Azt viszont tudtam, hogy vannak jó ötleteim és ebből a valamiből, amit csinálok, még bármi lehet.

A lényeg a lényeg, hogy egy ponton eldöntöttem, hogy elkezdek magamból valamit kiadni.

A blogolás azért is tűnt jó ötletnek, mert rövid, viszonylag gyorsan megírható formátum, ráadásul még terápiás hatása is van.

Viszonylag könnyű belekezdeni és könnyű publikálni is.

Tavaly szeptember 10.-én kiraktam az első posztomat Bevezető címmel.

A célom az volt, hogy minden héten legalább egy írást rakjak ki, hogy valamiféle kapcsolódást kezdeményezzek az olvasókkal.

Azt szerettem volna, hogy egy kicsit jobban megismerjenek.

Párhuzamosan ezzel egy másik platformra is rakosgattam ki ugyanazokat az írásaimat.

Áprilisban pedig életemben először kikerültem a Címplapra.

Hatalmas boldogságot éreztem, mert velem ilyen még nem történt.

A két platformon több, mint hetvenen olvasták el az írásomat.

Ezt ezúton is nagyon köszönöm.

Tudom, ez a szám baromi alacsony egyébként, mondjuk egy ismert blogger számaihoz képest, de nekem ez rengeteget számít.

Számomra ez igen jóleső és megtisztelő dolog volt.

Azután viszont tovább jöttek a kérdések magamban, hogy mi a következő cél.

100 olvasó aztán 1000 olvasó, vagy álmodjunk nagyot, esetleg még több?

Hol van a céljaim teteje, kérdeztem magamtól.

Egyáltalán, miért írok még?

Nincs más válaszom, csak az, hogy imádok írni.

Ez az egy olyan dolog, amit sosem tudnék elengedni, annyira ragaszkodom hozzá.

Ez az utolsó menedékem.

És ha senki se fogja elolvasni, én akkor is leírom, mert szükségem van rá, hogy leírjam.

Mert ez az én menedékem.

De a Címlapot addig ezerszer is köszönöm!